A VADÁSZTACSKÓ FAJTATÖRTÉNETE

 

A vadásztacskó eredetét sokan, több mint ezer évben jelölik meg.
Vannak, akik több ezer évvel ezelőttinek jelölik meg a mai tacskó ősét, egyiptomi őseire hivatkozva. A mai tacskó típus Németországban alakult ki. A tacskó és annak rövidszőrű fajtája német nemzeti kutyatípus, amelynek őshazája Bajorország. A mai standardot megközelítő tacskótípus a XIII. századtól ismert. A mai vadásztacskó ősei szoros rokonságban voltak a kopó-jellegű "basset" és a "beagle" fajtákkal. Az biztos, hogy a tacskó ősei kopó-jellegű vadászkutyák voltak. Ezen kutyák rövidlábú egyedeit tenyésztették tovább, mindig jobban és jobban a föld alatti munkához szükséges rövid végtagokra törekedve. A fajtának a kitenyésztése hosszú és céltudatos utat járt meg. Ez a céltudatos tenyésztési munka biztosította a vérszilárdságot és agresszív örökítő képességet. Tudományosan a tacskóról hosszabban, a régi időben Brehm ír az 1876-ban megjelent "Tierleben" című könyvében. A tacskó céltudatos tenyésztésének ideje a Német Tacskó klub megalakulásától - 1888. évtől - számítható.

 

 

A szálkásszőrű tacskó a rövidszőrű tacskó kereszteződéséből alakult ki
a véletlen folytán, miután a német fejedelmi udvaroknál tartott rövidszőrű egyedek párosodtak angol vidra ebekkel és a kis barbettekkel. A szálkás tacskó céltudatos tenyésztése 1890-ben indult meg. A szálkás tacskó dandy-dinmont terrierekkel történt keresztezése jó alacsony típusokhoz vezetett. A szőrzet viszont - főleg a fejnél - megpuhult, az elképzeltnél hosszabb lett, ez további kitenyésztést, szőrjavítást igényelt. A szőrjavítást később a német pincherrel történt keresztezéssel érték el. Ez a keresztezés egyes egyedeknél még fokozottabb keménységhez vezetett, vérengző fogósságot is hozott magával. A Németországban ma már vadászatilag igen kedvelt hosszúszőrű tacskót rövidszőrű őseinek heidewachtel és spaniel keresztezéséből tenyésztették ki. Hazánk tacskóállománya a régi időkben mind német eredetre vezethetők vissza.

 

 

A tacskó ma már világszerte elterjedt, pontos fajtaleírásban rögzített kutyafajta. A tacskó Basset típusú kutya. A XVIII. században alakult ki mostani típus a , és a XIX. század elején már egységes típusról beszélhetünk. A tacskó testileg normális, kizárólag végtagjai rövidek. A rövid végtagok kezdetben mutáció révén jöttek létre. A későbbiekben már az átöröklés eredményezte a rövid végtagokat. 
 

 

 

 A VADÁSZTACSKÓ

 

A tacskó igen sokoldalú vadászkutya. Ennek ellenére legritkább esetben tudunk a tacskóból mindenes vadászkutyát nevelni.

 

A tacskók használhatók:

al  kotorék-tacskóként

bl  nagyvad vadászatánál (vaddisznó) mint hajtó, kajtató tacskó,

c/  mint vércsapázó kereső tacskó,

dl  mint vízi elhozó

e/  apróvad vadászathoz, mint bokrászó, kereső tacskó,

Felvetődik a kérdés, milyen nagyságú, színű, fajtájú, nemű stb. tacskó alkalmas vadászatra. Legkívánatosabb és általánosan a legjobb vadásztacskó a normál nagyságú, vaddisznó színű szálkásszőrű vagy mélyvörös hosszúszőrű, vagy vörös rövidszőrű tacskó.

Mezei vadászatokra, vércsapásra, kotorékmunkára is leginkább ezek a típusok alkalmasak.  Sok évtizedes tapasztalat szerint a felsoroltakból a szálkás és hosszúszőrű szőrváltozat bírja legjobban az időjárás és a terepnehézségek összes viszontagságait. Megfelelő edzés és rideg tartás, nevelés mellett a rövidszőrű tacskóval is mindenkor és minden időben jó eredményt érhetünk el. A hazai tacskóállománynak ez idő szerint a rövid szőrű egyedei 95%-ban nem vadásznak, mert nincsenek vadászok tulajdonában; ezek zömében városi kutyák. Természetszerű, hogy a városban, szobában nevelkedő tacskók 4-5.-izigleni leszármazottjai, ezek ösztönei egész más irányban fejlődnek ki, mint azoknak az egyedei, amelyek szülei több generáción keresztül erdőn-mezőn éltek, és hódoltak ősi szenvedélyeiknek. Sok városi tacskót kedvelő vércsapa, vaddisznós vagy kotorék kiképzés keretében igyekszik kutyája ösztönét felszínre hozni és képességeit fejleszteni.

 

A hosszúszőrű tacskó szőrzete sok kellemetlenséget okoz a kutyának a terepmunkánál. A hosszúszőrű tacskó esőben lucskos, sáros, gubancos lesz. Szőrzete a vizet beszívja, ilyenkor fázik, nem dolgozik szívesen. Száraz időben a gaz, tövis, bogáncs, koldustetű megakad a szőrzetében, ez gátolja a hosszúszőr tacskót vadászmunkájánál. A felsoroltak ellenére Németországban a vadászok nagyon szeretik a hosszúszőrű tacskót, és az akadálytalan használat érdekében sokan nyárra megnyírják szőrzetét. A tacskó nagyságát illetően a nagy, erős, nehéz típusú hajtó, kajtató tacskónak a legjobb. Sűrűségekben jól mozog, magasabb teste, hosszabb lábai elősegítik a bokrok, rőzsék könnyebb átugrását. A nehéz típusú tacskó viszont a kotorékmunkánál nem olyan jó. Nehezen mozog a természetes kotorékban, és sok esetben a műkotorékba be sem fér. Mindezek véglegesen igazolják a közepes nagyságú tacskótípus szálkásszőrben, vaddisznó színben mint ideális vadásztacskó-típust. A fentieken túlmenően le kell szögezni, hogy a tacskó mindhárom fajtája és összes típusa igen jó vadászkutya, csak 3-4.-iziglen legalább, a cél szolgálatába kell nevelni, tartani és szelektálni.

 

A tacskó mint munkakutya rendkívül izmos, szívós és hihetetlen munkabíró.  Bátran merem állítani, hogy jobban bírja a napi vadászatot, mint hosszúlábú vizsla vadásztársai. A tacskó - mint kutya – egyéniség, annak ellenére, hogy rendkívül szereti a kényelmet, a szoba meleg sarkait, gazdája ölében való pihenést, bátran állítom, hogy az udvaron, kertben tartott tacskók /2-3 db/, amelyek egész nap dolgoznak /kajtatnak, lyukat ásnak, különféle helyekre fel-le ugrálnak/, egész nap rosszalkodnak, sőt fára másznak, egyáltalában nem hiányolják a szobát, és nagyon élvezik rideg-tartásukat. Szörnyű látni városaink területén az elhízott tacskók vonszolását a különféle kutyahámokban és takarókba burkolva. A kennelben tartott tacskók udvarában is 30-40 cm magas ugráló-padkákat kell - véleményem szerint - elhelyezni, mivel a tacskó erre szeret ráfeküdni, és felugrásaival rendkívül rugalmas lesz, és a vadászatnál szükséges terepleküzdéséhez jó tréninget szerez. Vadásztacskókat lehetőleg soha ne tartsunk egyet, legalább 2 darabot, de ha lehet, 4-5 darabot tartsunk együtt falkában. A kettesével-hármasával tartott tacskók egy percig sem nyugszanak, állandóan tevékenykednek és mozognak. Ez igen javítja fizikumukat. A jó, kisportolt vadásztacskó láb- és derékizmai - ha kézbe veszik - olyanok, mint a legrugalmasabb teniszlabda. Az ilyen kisportolt tacskó nyugodtan szaladhat lépcsőre, nem lesz semmi baja, hisz vadászat közben erdőn-mezőn zömében 20-25 cm-es akadályokat ugrál át egész nap, és a terepen a tacskó szinte nem is fut, csak kis ívben, igen fárasztóan ugrálva küzdi előre magát.

 

 

A tacskók sokoldalúsága és képessége szakértő vadász kezében valóban bámulatos. A tacskó megkeresi és hajtja a vaddisznót.  A felvett csapát jól tartja, nem téríti el a keresztező idegen csapa. Vércsapán utánkeres, mint bármely bajor, vagy hannoveri véreb. Könnyebb egy gyenge tacskó után kapaszkodni a szíjba, mint egy nehéz, erős vérebet így követni. A tacskó szaglása legalább olyan jó, mint a vérebé. A jó tacskó 24 óra múlva is felveszi az olyan csapát, amelyet más eb már nem képes követni. A lövés helyétől - arról le nem térve – órányi távolságra képes a vadászt a vércsapán vezetni. A nagyvad - akár sebzett, akár nem sokkal jobban áll meg a tacskó előtt, mint a nagytestű véreb vagy vizsla előtt. A véreb vezetése nagyobb szakértelmet követel meg és tréning szempontjából megköveteli a szinte napos munkát. Kis vadásztársaságoknak, apró-vadas társaságoknak nincs is értelme, hogy 2-3 tűzben össze nem esett őzbakért egy külön vérebet tartsanak. A tacskó zömében a dermedt vadat megtalálva, csahol anélkül, hogy arra külön tanítani kellene. A vadat lerántani ugyan nem tudja, de több tacskó képes piócaként csimpaszkodni a sebesült nagyvadon. A tacskó állóra csaholási készsége kiváló.

 

 

A tacskó szinte egyedüli terepnehézsége a nagy hó. A 20 cm-nél magasabb hóban a tacskókat vadászathoz ne használjuk. A nagy hóban a megjegesedett felszínű hóban könnyen elakadnak, elfáradnak, s legtöbbször ilyenkor következnek be vadászatoknál a tragédiák, hogy az elugrani képtelen kis vadásztársunkat, a malacait féltő koca vagy sebzett vadkan halálosan felhasítja, eltapossa, vagy csúnyán megharapja. Télen, a hóban hasuk vagy egyéb szervük megfázásától ne féljünk. Tacskóink -15-20 -os hidegben is éjjel-nappal kint játszanak a nagy hóban; természetesen alvás esetén biztosítsunk számukra száraz meleg helyet.

 

 

A dúvad-irtás, a rókák, borzok ezen halálos ellensége nélkül elképzelhetetlen. A Tacskó tavasszal kotorékkiásásnál a beengedett kotorékban a róka előtt csaholva fekszik. A jó kotoréktacskó a fiatal rókákat lefojtja és kihozza. Ősszel és télen zömében a kotorékból kiugratja a rókát. Az öregeket ugratja, és lövésre hozza, vagy csaholásukkal a rókát sarokba szorítva kiásásukat biztosítja. Csak látni kell a tacskóknál - több tacskó esetén - azt a vágyat ásásnál, hogy melyiket engedik előbb a kotorékba. Aki kint maradt, bánatosan vár, majd idegesen csahol, hogy segítséget nyújthasson társának. Szabadjára engedés után hatalmas tűzzel hatol a katlanig, és az abban lévő róka veszve van. A tacskó bátor rohamát nem bírja hosszú ideig, és ellenfele vagy a bőrével fizet, vagy menekül, elhagyva a csatateret.

 

 

A tacskó kiválóan látja el munkáját mint hajtóeb is. Csak úgy harsog az erdő a falkásított tacskók csaholásától. Néha közelebb, néha távolabb hallani a hajtást. A csaholásokból következtetni lehet általában, hogy mit hajtanak a tacskók. Egyes disznót, kondát, szarvast, esetleg őzet ugratnak. A nyiladékban álló vadász feszült figyelemmel lesi a hajtás menetét, várja az első lövést, és élvezettel követi szemével, fülével a derék tacskókat, amint azok minden bokrot és bozótot ismételten  átkutatnak, nehogy valahol a vad a hajtásban elmaradjon. Hiába lapul meg a róka a gyökerek, a bokrosok mögött, a tacskó finom orra mindenütt ráakad és dühös csaholással hajtja maga előtt. Igen jellegzetes a tacskók csaholása, különösen róka hajtásánál. Minden egyes hang az öröklött dúvad gyűlöletet fejezi ki halálos ellenségével szemben. Mennyivel nagyobb élvezetet nyújt a vadásznak egy pár jó tacskóval az erdei vadászat, mint a hajtás hajtókkal, hallva azok egyhangú lármáját. A jó tacskó 10-15 hajtót képes pótolni, arról nem is beszélve, hogy a hajtók legnagyobb része keresi a könnyű utat, és bizony kikerüli a sűrűket, bokrosokat, azokat a nehezen megközelíthető helyeket, ahol éppen a vad a legszívesebben bújik meg.

 

A tacskó nemcsak erdőben, hanem apróvad vadászatához mezőn, mezgazdasági kultúrában is igen jól használható. Vizenyős vízparti szegélyek, sűrű szederindáiban történő tacskóval való fácánozás különösen szép élmény. Nincs az a vizsla, amelyik a sűrű szederindás részbe bemegy. A vizsla itt megakad, nem bírja magát előre küzdeni. Egy-két tacskó - a fácán intenzív szagát érezve szívesen bújik be a szederindák alá, és üldözi a futó fácánokat. Nagy élvezet látni ilyenkor a szederinda alatt előretörő tacskókat. Csakúgy mozog felülről a szederinda. Jól lehet követni a tacskó mozgását, és nagy élmény a sűrűből nagy ijedtséggel felrepülő fácánkakasok vadászata. Jó idomítás esetén a tacskó apportírozza a vízbe esett lőtt madarakat.  Mezőn mozgásában jelzi a foglyot, a fácánt, ha nem is állja úgy, mint a vizsla. Az idomított jó tacskó éber figyelme és rendkívüli hallása nagy támasza a vadásznak még lesállásban magaslesen is. A tacskó a háznál az udvarban éber és bátor, az idegeneket támadja, és ha nem vigyáz a váratlan érkező,  úgy rövid időn belül bokáján vagy nadrágján érzi a tacskó  hegyes fogainak nyomát. A tacskó jó házőrző. Nem szabad viszont elhallgatnunk jellemének árnyoldalait sem. Néha mogorva, akaratos egyéniség is tud lenni. Sokszor lármás, marakodó természetű. Legfeljebb gazdája parancsát teljesíti, mások óhaját semmibe veszi. Mindezek ellenére jól idomítható, de módszertanában a tacskó idomítása egészen egyedülálló. A tacskót parforce módszerrel idomítani nem szabad.  A tacskót idomításnál és egyéniségében mindig csak bátorítsuk. Természetes érzékei: fogósság, vérengzési hajlam, hajtókészség. Ezek a tulajdonságok nem tompíthatók, hanem továbbfejlesztendők. A tacskó nem ismerheti meg a félelmet, ezt az érzést soha sem szabad nála megismertetni. Hogy tacskónk jó, temperamentumos, fogós legyen, ehhez mindenféle módszerrel bátorítsuk. Vonatkozik ez elsősorban a kotorék és nagyvad hajtására kiszemelt, illetve idomított tacskókra. A vadásztacskót lehet nevelni, aki ismeri a tacskó szellemi életét és lelkivilágát tanulmányozza, és megérti az egyes egyedek individuális természetét és ezek ismeretében vele megfelelően bánik, az idomításilag a tacskóval is jól boldogul,igen jól tudja majd vadászataihoz használni.

 

Jól jegyezzük meg, hogy minden tacskó egyéniség, de mind különféle.

 

Felhasznált irodalom: A vadásztacskó c. könyv